Varg Vikernes – Európa és Európa Lelke

Az ősi időkben csak a birtokkal, egy darab földdel rendelkező Athéniaknak volt joga ahhoz, hogy szavazzon. Másfelől, Skandináviában egy egyszerű birtok ehhez nem volt elég. Csak azoknak volt joga szavazni, akik több generáció földjét örökölték. Ezeket a birtokokat óðal birtokoknak hívták. Az ilyen birtokoknak a szimbóluma a család fejének a fő-széke (High Seat) volt. Ez a szék (Seat) egy szimbóluma volt a nemes parasztok jogainak, és még a királynak sem volt joga hozzá, hogy meggyalázza ezt. Ezt a széket az oþila nevű rúnajegyből ismerjük, ami lent van ábrázolva, ez a fő-szék képe.

 

Ezt a szokást már a történelem előtti időszakokban is ismerték, amikor az óðal birtokokat oþila birtokoknak hívták, úgy mint a rúnajegyet. Az óðal az Norvég, és a Proto-Norvég oþila szóból ered, amit allódikus birtoklásként fordíthatunk. Azok tették ki az ősi társadalmat Skandináviában, akik ilyen birtokokat birtokoltak. A modern Skandináviai szó a nemesre az ’adel’, ami a Norvég óðalból ered, és mi még ma is odel birtokoknak hívjuk az ilyen birtokokat. Az odel természetesen szintén a Norvég óðal szóból ered.

A fő-szék a farmon lévő főépület észak-keleti sarkában volt elhelyezve, mert a halottak a farm északi részén voltak eltemetve, és azért, mert a nap keleten kel. Ezt ándveget (a lélek útja) néven ismerték, mert a halott családtagok lelke minden fő-fesztiválon (High Festival) meglátogatta az élőket. A halottak képe a fő-helyre volt helyezve, ami egy kapuként funkcionált a halottak számára.

Az óðal birtok bonyolultan kötődött a törzshöz. Ez volt a föld, ahol a törzs vére megtermékenyítette a szülőföldet a generáció számára. Ez a föld a halottak által volt táplálva és az élők a dolgokat megőrizvén folytatták ezt. A törzs fejének nem volt joga ahhoz, hogy eladja a birtokot, kivéve akkor, ha az összes családtag egyetértett ebben. Mindannyiuknak volt vétójoga és joga ahhoz, hogy a földet megfelelő áron értékesítsék, ha a törzs el akarta adni. A farm futtatásának a jogát mindig a legidősebb (elsőszülött) fiú örökölte, amikor a családfő meghalt, de nem szabadott a fő-székbe ülnie addig, amíg ígéretét nem adta a törzs jogainak/dolgainak a tiszteletben tartására és addig, amíg nem ivott a Bragi serlegből – egy pohárköszöntő, ahol ígéretet tett a törzsnek.

A farm keleti részén, a dombokon és a hegyeken a Napot ünnepelték, és a legközelebbi szent forrásnál vagy folyónál a Holdat ünnepelték. Az összes fő-fesztivál (High Festival) az ősi istenségek köré épült; Sunna (a Nap), Máni (a Hold), Týr, Óðinn, Þórr, Freyja/Freyr, Heimdallr, és a többiek köré. Az anyaföld – a Jörðr – a sok horgnál (ősi kő templom/oltár) volt ünnepelve, a többi fő-fesztivál pedig a hofokban (udvarokban), a fejedelmek hatalmas csarnokában, az alvensirklerben (elf körök) vagy természetes körökben (a földön) kapott helyet.

Eltekintve a Naptól és a Holdtól, a legfontosabb istenségek a következők voltak:
 
Þórr, a hűség istene
Frejya és Freyr, a szerelem istennője és istene
Heimdallr, a kegyelem és a könyörületessé istene
és Óðinn,a háború és varázslás, az ékesszólás és a halál istene.

A halottak Hel-be mentek, mint Baldr és Íðunn tették azt a mitológiában, de szintén mentek Ásgarðr-ba, Valhallába, Sessrýmnir-be, Bilskírnir-be vagy egyéb más isteni lakóhelyekre is. Itt nincs konfliktus, mivel az emberi egyed léte sokfajta létből áll össze. Amikor meghalunk, a különböző lények mind különböző birodalmakba mennek. Amikor a törzsbe új tag születik, akkor azt a halott rokonok után nevezik el, így a halottak lelke vissza tud térni az életbe a halottak birodalmából, Hel-ből, és Ásgarðr-ból. A modern Skandináviában Helvetét mondunk, egyszerűen Hell (Hel) helyett, úgy mint ahogyan azt az Angolok is csinálják. A kifejezés a Norvég Helviti szóból ered, amit úgy fordíthatunk, hogy látogatás Hel-be. A halott csak akkor tesz látogatást, és tér vissza az életbe, amikor újraszületik a törzsbe. Ez az ősapáink hite. A halál nem volt fenyegetés, mivel csak egy kis szünetet jelentett az életből egy isteni világban, Hel-ben és Ásgarðr-ban. Még meg is látogathatták az élőket egy évben egyszer, a Yule-Éjszakán, amikor Heimdallrrel (közismertebb nevén „a Mikulás”) együtt megjelentek.

***

A modern ember elveszítette a kapcsolatát az ősapáinak a földjével. A modern ember szintén elveszítette a kapcsolatát az ősapáival és a vérével is. Körbeutazik mindenfelé a Földön egy teremtményként gyökerek nélkül. Többé már nem termeszti meg a saját ételét, többé nem fogja meg magának a halat vagy a vadat, nem feji meg többé a teheneket, és nem gyűjt többé tojásokat, bogyókat, magvakat, gyümölcsöket és tengeri kagylókat a természetből. Nem építi meg többé a saját házát, és nem temeti el többé a saját törzsét. A modern ember elvesztette a tiszteletét a természet, a szülőföld és a törzse iránt, de ezzel nem nyert semmit. A modern emberek lelke halott. Majdnem mindent elveszítettek.

A modern ember legnagyobb bálványai többé már nem a szerelem/szeretet (Freyja/Freyr), a hűség (Þórr), a kegyelem (Heimdallr), a nemes, ékesszóló és erős ember (Óðinn), az erő (Magni), a szülőföld (óðal birtok), a bátorság (Móði), a termékeny természet (Jörðr) vagy akármelyik másik ősi ideál vagy bálvány. Ehelyett felszínes és hamis hírességeket vagy cinikus kapitalista disznókat bálványoznak, akik megerőszakolják az anyaföldet és az emberek vérét.

Bár az ősi vallásunk és az Európai isteneink még a mai mindennapjainkban is jelen vannak. Amikor gyerek voltam Odinsveiben (az Óðinn úton) nőttem fel. Ha elmentem a Jovi (Jupiternek egy másik neve) nevű helyi közértbe, akkor például tudtam venni egy "Freia (Freyja) Csokoládét" egy keddi napon (Týr Napján) vagy a hét akármelyik másik napján, kivéve a vasárnapot (Sunna, a Nap napján), mert ez egy olyan nap, amit még mindig tiszteletben tartunk. Ha mérges voltam valakire, akkor azt mondtam neki, hogy menjen a pokolba (Hel), és amikor hot-dogot ettem, akkor egy doboz "Idun (Íðunn) Kecsapból" nyomtam rá, és így tovább. Az istenek neve még mindig ott van mindenhol az életünkben. Még ezer év kereszténység után is körül vagyunk véve a Pogány isteneinkkel és természetes kötődést érzünk feléjük. Talán elvesztettük a lelkünket, de a Pogány vérünk még mindig a régi.

Húsvétkor, amikor síelni mentünk a hegyekbe, narancsokat és tojásokat vittünk magunkkal, tele cukrokkal, a Napot és Íðunn dobozát kölcsönösen szimbolizálva. A Yule-Éjszakán még a gyerekek is kaptak egy üveg (világos) sört, hogy megigyák, mert ez volt Óðinn és a halottak hagyományos (pohár)köszöntője, habár azt már elfelejtettük, hogy miért. Az újév éjszakáján rakétákat lőttünk az égbe és néztük a tűzijátékot. Ilyenkor félelmetes lényekké öltöztünk fel, és ajtóról ajtóra jártunk az édességekért (még több Freia csokoládé), úgy mint ahogyan az ősapáink csinálták ezt az iniciális Oskorei szertartásaikon – habár ők tűzijáték helyett tüzet használtak. Nyáron hatalmas tüzeket raktunk a part mentén, Freyja nyakláncát szimbolizálva, és a nyári napfordulót ünnepeltük – mindig próbálván a legnagyobb tüzet rakni. Újév napján néztük az újévi síugró versenyt a TV-ben, amely hagyomány egy ősi iniciális szertartásból ered, amikor Heimdallrnek a Hel-t körülvevő akadályokon kellett keresztülugrania, hogy belépést nyerhessen.

Folytathatnám még, de azt hiszem megértettétek, hogy mire gondolok. Hivatalosan a kultúránk keresztény, de valójában nincs ebben semmi keresztény és az ősi tradíciók még mindig gyakorolva vannak. Csak nem mindig vagyunk ennek a tudatában. Többé nem tudjuk, hogy miért csináljuk. Talán ez különböző lehet más Európai országokban, de egy kis kibővítéssel mi még mindig gyakoroljuk az ősi vallást. Az ősi istenek még mindig velünk vannak. Ott vannak a fejünkben, de főként és leginkább a vérünkben. Ezt semekkora mennyiségű agymosás vagy még több ezer éves vallási elnyomás/zsarnokság sem tudja megváltoztatni. Egy híres Svájci pszichiáter, Jung, archetípusokról beszélt, amik mindig bennünk lesznek, nem számít mi a helyzet. Egy norvég író, Bringsværd, pedig parazsakról beszélt. Parazsakról, melyek sosem alszanak ki, ott feküdvén a hamu alatt arra várva, hogy valaki száraz fát hozzon. Parazsakról, melyek mindig készen állnak, hogy újra szikrázó tűzzé váljanak. Ha hagyjuk őket.

Ezer éve hátat fordítottunk az isteneinknek és a vérünknek, megpróbálván azt valamiféle Ázsiai megváltóval és az ő idegen Héber üres-lelkével helyettesíteni, de akármikor is legyen az, a dolgunk csak annyi, hogy le kell állnunk ezzel, és vissza kell térnünk a harmonikus élethez az Európai kultúránkkal. Az istenek még mindig itt vannak, bennünk, türelmesen várván gyermekeiket, hogy észhez térjenek. És úgy, mint ahogyan sohasem tudunk elszaladni az árnyékunk elől, úgy az isteneinktől sem. Ők annyira a részeink, mint a saját fizikai (testi) jellemvonásaink. Ők a kollektív lelkünk. Csak figyelnünk kell az ősapáink hangját, a vérünk halk suttogását és fel kell karolnunk a saját isteneinket. Visszatérvén az élethez. Újraélesztvén az Európai lelkünket.

***

A cikkben az istenek Skandináv nevét használtam, de ez egész Európára vonatkozik, nem csak Skandináviára. Az istenek mindenütt ugyanazok, csak Európa különböző pontjain különböző neveik vannak, mert különböző nyelveket beszélünk. Ha a villámlás istenét úgy hívjuk, hogy Donar, Thunor, Taranis, Pjerun, Þórr, Perkuna, Jupiter, Zeus, vagy valami más, akkor ugyanarról az istenről van szó. Az összes isten és istennő ugyanaz. Ők a mi közös Európai istenségeink. Ők az Európai lelkünk.


Varg Vikernes
Trondheim börtön, Norvégia
2004, November 9.